(Mivel Némó mindig nyaggat, hogy írjak bármit, akár a kedvenc zenekaraimról is, hát legyen óhaja szerint.)

A Karóbahúzott Nazarénus zenekar nem mai csirke (az első hanganyaguk 1991-ben jött ki), de még a legújabb lemezeiken is érződik valami olyan energia, ami minden egyes taktusában mintha egy hatalmas, feltartott középső ujjat tolna a hallgató arcába. Elsősorban azért viccesek, mert finn létükre nem gót metalban, vagy operás női énekkel operáló (szóvicc!) heavyben utaznak, hanem ebben a a punkos, beleszarós, Fekete Pákósan szólva kókemény black metal-szerűségben. Állítólag 10 fizető néző előtt is ugyanolyan intenzitással zúznak, mintha a Wacken nagyszínpadán lennének főműsoridőben, az énekes csóka, Mika Luttinen pedig egy igazi, jó értelemben vett perverz elmebeteg, aki köztudomásúan nagy szado-mazo pornógyűjteménnyel rendelkezik. Sokszor rájuk sütötték a sátánista, náci, homofób bélyegeket - néhány interjú és felkonf duma okán -, ám aki egy kicsit is járatos a rock ‘n’ roll világában, az messziről kiszúrja, hogy ez az egész nem más, mint a jó öreg polgárpukkasztás bejáratott kelléktára. (Tény, hogy igen népszerűek hazájuk skinhead mikroközösségében, amire szerintem az olyan albumcímek félreértésével szolgálhattak rá, mint a Suomi Finland Perkele, vagy a Pro Patria Finlandia.) És aki komolyan veszi a Goat Perversion vagy az I Eat Pussy for Breakfast számcímeket, az magára vessen. Szóval minden öltönyös yuppie, árufeltöltő, tetőfedő és bádogos, szexuálisan zaklatott ministránsfiú, APEH által sanyargatott tisztességes állampolgár hallgasson egy kis Impaled Nazarene-t, hogy kicsit kieressze magából a gőzt, mielőtt ráharapna a zsilettre, vagy rövid sorozatot engedne a főnökébe.