„Nekem a Balaton a Riviéra,
nyaralni ott szeretek a homokon…”
Körülbelül egy hónapja beszéltünk arról, hogy mennyi minden kimaradt az életünkből, mennyi megvalósítatlan álmunk maradt, ami részben a gyávaságunk, részben a röghözkötöttségünk, részben pedig a családi hátterünk (talán anyagi korlátaink) miatt nem valósultak meg soha. Már felnőttünk, nem tizenhat éves fejjel gondolkodunk, ha most lenne rá lehetőségünk, már nem élnénk át úgy azokat a dolgokat, mint akkor tettük volna.
Hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozom Orosháza mellett egy kis településen. Lehetőséget kaptunk rá, hogy tíz gyereket elvigyünk a Balaton mellé táborozni négy napra, két másik kistelepülés gyerekeivel együtt. Igyekeztünk halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket választani, olyanokat, akiknek eddig esélyük sem volt arra, hogy eljussanak nyaralni. Volt köztük, akinek a szülei az osztálykirándulásra sem tudták összerakni a lóvét, inkább gyorsan elpiálták az árát. Volt olyan, aki még nem volt életében Szentesnél messzebb, de az egyikük elmondta, hogy egész hétvégén szedte a bodzát, hogy legyen egy kis költőpénze, meg szendvicse a buszra. Nyilván nem mindegyikük volt ilyen, szerencsére nem. De a Balatont még egyikük sem látta. A legfiatalabb tizenkettő, a legidősebb tizenhat volt.
Nekem kölyökkoromban a Balaton volt a Riviéra, máig emlékszem, hogyan lötyögtem a vízben a Kisherceges úszógumimmal, mert akkor nekem a víz még mély volt. Kamaszkorom legszebb hete volt, amikor tizenhat évesen a barátnőimmel Almádiban nyaraltunk, semmi felnőtt, semmi korlát és miénk volt a világ. (Soha annyi jó stoppom nem volt!)
Avval kezdődött az eszmélésem, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy úgy nőttem fel, ahogy, amikor a fák között felbukkanó Balatont mutatva a gyerekeknek az egyik úgy válaszolt: „Á, az csak fólia!”. De mondhatnám példának azt is, amikor megláttuk az első útszéli játszóteret, amik milliószor felszereltebbek, mint felénk, és a gyerekek a buszablakra tapadtak, hogy: „Búcsú van!”, mert ilyet még csak ott láttak. Persze, ezzel az ismerettel nem születik az ember.
Mint ahogy azzal sem, hogy hogyan tegyünk rendet a szekrényünkben, vagy hogyan együnk késsel-villával. Vagy hogy a fogkrémmel teleköpködött mosdókagylót mossuk ki magunk után, és folytathatnám, de nem ezt akarom kihozni belőle. A mondanivalóm célja az, hogy érezzük magunkat rettenetesen szerencsésnek, hogy ha például nem is nyaraltunk a Balatonnál, de legalább vannak olyan dolgok, amik a társadalom mércéjével mérve alapismereteknek számítanak, mi pedig kapásból rendelkezünk ezekkel.
Azt szerettem volna, ha ennek a tíz gyereknek olyanná tehettem volna ezt a négy napját, mint amilyenné nekem a szüleim tették a gyerekkoromat. Remélem sikerült, hála a támogatóknak. Annyi pénz jött össze, hogy nem csak ingyen volt a kirándulás, de kaptunk minden gyereknek külön zsebpénzt. Nem kell óriási összegekre gondolni, de azért a strandon nem kellett aggódni a cikkcakk nyalóka és a hamburger miatt. Vagy mert az egyik srácnak első nap szétszakadt az egyetlen papucsa, semmi más nyári lábbelije nem volt.
A négy nap alatt a déli partról áthajóztunk Badacsonyba, voltunk kisvasutazni, és akinek kedve volt, az utazhatott egy vitorláshajón is. Mivel több tíz méteren befelé sem volt mély a tó, így nem kellett paráznom, hogy belefulladnak, nyugodtan labdázhattak, nyomkodták egymást a víz alá és kenték egymást iszappal, vagy homokkal. Nem volt hiszti, balhé, és ami a lényeg, hogy nem igazán kellett fegyelmezni. Nyilván ez személyes vélemény, volt azért olyan, aki nem bírta őket cérnával. Főleg a fiúkat. De őszintén: melyikünk játszott csendben, nyugodtan a parton? Egy jól sikerült hétvégén a baráti társasággal nagyobb hangzavart csinálunk, mint a gyerekek összesen a négy nap alatt.
Az utolsó este búcsúzásképpen akinek volt kedve, az előadhatott valamit. Láthattunk előadást a Shrekből, volt versmondólány, énekes és sztriptíz is. Később kukoricát főztünk és meggyújtottuk a tábortüzet. Azt vettem észre, hogy ezek a gyerekek nem tudták, mit kell csinálni. Várták, hogy mondjuk meg, mi a feladat. Próbálkoztunk dalokkal, de amíg mi énekeltünk, addig ők is, nélkülünk mintha szégyellték volna folytatni. Kínunkba már történetek és viccek mesélését kezdeményeztük, de ez is elég halott ötlet volt. Őszintén szólva sajnáltam őket. Visszagondolva az én tábortüzeimre, még beugrik a sok késő éjszakába nyúló éneklés (amiben természetesen fel-felbukkant még pár úttörőnóta), illetve az, hogy mi mertünk gyerekek lenni. Valahogy bátrabban vállaltuk, hogy tizenévesen még nevethetünk gyagyaságokon, mertünk bohóckodni, bátrabban mertünk egymáshoz közeledni, barátkozni, vagy éppen szerelmes levelet kapni, írni.
A gyerekek egy része, akikről írtam, már sajnos tizenkét éves létére sokkal felnőttebb, mint például én. Rendezik a saját dolgaikat, a testvéreikét, vagy éppen olykor a szüleikét. Nem arra szeretném kiélezni a sztorit, hogy milyen az életük, hiszen alapvetően klassz: most kamaszok! Melyikőnk nem élvezte a kamaszkort? Voltak álmaink, amik nem valósultak meg akkor, most pedig már késő? Így talán többre értékeljük, ha most összejön valami. Esetleg majd az utánpótlásnál reménykedhetünk, hogy nekik sikeresebben összejön.
Addig is éljünk elégedetten, dőljünk hátra és álmodjunk nagyokat!
