A Menő manó (La Linea) 1969-ben született. Atyja,mentora és élete legnagyobb megkeserítője: Osvaldo Cavandoli (a fehércerkás ember), aki megmutatta, hogyan lehet egyetlen vonalból kihozni a maximumot. A rövid kis történetekben láthattuk újra és újra a manó születését és halálát. Először mindig jókedvűen, dúdolgatva útrakelt, majd kifogyott a lába alól a talaj és megtorpant. Innentől Osvaldo irányította az eseményeket. A manó egy igazán szeretnivaló figura, olaszos temperamentuma volt, bár nem tudom milyen nyelven beszélt. Elsőre halandzsának tűnik, de értelmes angol és olasz szavakat vehetünk ki mondókájából. Vagy kevert halandzsa, vagy eszperantó az anyanyelve. Mindig érdekelt, ki kölcsönözte a hangját. A lenti videoban látható is Carlo Bonomi, aki torzítás nélkül nyomja a hangot.

La Linea ügyesen bánik a neki rajzolt tárgyakkal, már elsőre, minden járművel és hangszerrel elboldogul. Vannak dolgok, aminek nagyon tud örülni, van amin felhúzza magát, vagy egyszerűen a nyálát porlasztva röhög. Az eleinte négyperces, majd kétperces epizódokban a történet vége felé egyre morcosabbá válik, majd lezuhan, közben egyfolytában az apjához magyaráz, kér tőle, szitkozódik neki.

Több blokk készült belőle. Három fő időszakot különböztethetünk meg. A kísérőzenék is ennek megfelelően változtak. Illetve a vége felirat: Fine, The End, Ende. A háttérszín pedig a manó hangulatát tükrözte. Szerepeltek benne emberek, állatok, növények, és tárgyak. Emellett nagyon jól kifgurázott emberi viselkedési formákat. Nálunk először a Szombatesti Filmkoktélban volt látható, majd többször ismételték. Az egész világon sikerrel ment. Menő Manónak szobrot is állíttottak.

A lenti videoban láthatjuk Cavandoli korábbi munkáit, Menő manó werkfilmet és Carlo Bonomit a hangkölcsönzés folyamatában(!)